ha mindennek
a rossz oldalát
látod,
lehet, hogy
a rossz oldalon
állsz

nem feszülök
fel a
feladatra,
szürke fejjel nem pörgök,
hogy a dolgoknak
így
meg úgy
kell lenni -
zöld levélke vagyok
széles vízre esve,
hullámokon fekszem:
boldogságom ennyi.

Atlantiszaim fölött ha
egy hullám megtörik,
ha az arcom csupa víz
bár eső nem esik,
ha a múltak roppant súlya
a vállam eltöri,
jelenem elillan,
jövőm csak emberi,
akkor kell az erő
újat kezdeni.

ha a test hajladozik,
a testhajlat illatozik

you know
it seems
i've always been
in love with him
i mean always
not just
in this life

minden egyes szívdobbannás egyszeri
legszebbek a Föld tűnékeny kincsei
egy mosolyban
fénysugárban
szerelembe zuhanásban
ott vannak a múlandóság édesítő cseppjei

valamikor még verseket írtam
egy sóhajtással nevettem, sírtam
levél ha moccant, szívemhez koccant
mély tenger súlyát a vállamon bírtam

éjféli erdőkben fehéren nyíltam
megszülettem a kiásott sírban
bogár ha koppant, a szívem roppant
valamikor még verseket írtam

Felpuhul, ernyed, kinyílik, tágul,
a védelem enged, a kapu kitárul.
Ha kész vagy az útra, hát indulj el rajta,
én szeretve engedlek az új világba.

hegytetőn a hó ha ébred
tiszta, mint egy angyal szárnya
alighogy életre enged
a föld sötét mélye várja

magot duzzaszt láthatatlan
szövet feszül, csíra pattan
virág nő a varázsüstből
kibújik a meleg földből

mire új magokat érlel
- akik megint vízre vágynak -
a hegyre az őszi széllel
újra páracseppek szállnak


a kör akár ördögi kör is lehet
a spirál magasba és mélybe vezet

ó, Enyészet,
hozzád írom e hevenyészett
sorokat,
míg felhörpintem boromat
(igazából sörömet, de az nem jön ki,
meg hát úccse láccik)
hogy kegyes légy velem,
ha elhúzom belem,
mikor a Sors, az Egyetlen
kioffol kegyetlen

a vágyak
és a vágyott tárgyak
mind fényes gondolatszálak
mik pókhálóként lesben állnak
hogy ne szálljanak a szellemszárnyak

csalóka napfény hiteget
a szívek tartják a hideget
a világban látom
és utálom
saját szánalmas gyávaságom

valami energia
koncentrált hatalom
az erő visszatér
és varázsol,
ha akarom

a zöld köszön a fák alatt
a világgal mindig szerelemben
állandó nászban
édes halálban
kettős hélix
örök főnix

a jógi halála

a tető széttörik
a lélek felrepül
a földön kezdett szabadság
semmivé teljesül

mennyit küzdök ellened!
mégis látnom engeded
tavasszal az első fényes rügyeket.
túlkiabálom hangodat,
ha fáradok, mégis érzem
támasztó karodat.
bár lennék bölcs, mint a kő
engedelmes, mint az elemek
de mégis én kaptam a többet,
mert akarva is egy lehetek veled

Inanna dala

szólít az erdő, nyílnak az ágak
a mély sötétbe hívnak az árnyak
szőnyegként vár a
lomha kék pára
nem sejtem, merre az út, de a lábam látja

lápisz nyakékem bokorág foglya
őrt álló gallya palástom fogja
mind el kell hagynom
tovább kell adnom
a sötét nővér elé meztelen kell jutnom

duzzad az este, sötétje tágul
a könnyű bársony mögöttem zárul
mindegy, ki voltam
mindenki voltam
ismerős mindegyik íz a varázsitalban

már nem is érzem, hogy átjutottam
a testem bábu, kőmozdulatlan
aprócska dallam
jár a nyomomban
csak mint az érfalakon a vér ha surran


A dallam, ami a verset vezette, Lhasa de Sela: Con toda palabra c. dala. A videót ma láttam először, a verset évekkel ezelőtt írtam. Azt hiszem, hasonló helyeken jártunk.

lucifer

hullócsillag a kerek égen
fénylő fehér a feketében

a szellem most bebújt a testbe,
s ott lábát behúzva félholtan alszik,
mint avar alatt a dermedt bogár.
a test bután, vaksin hunyorgat:
nem érti, nedvei hová sodorják,
biztos léptekkel merre is jár.

Fényes nappalaim körül,
mint szikrázó lombok alatti sötétben
settenkedik az árnyék,
hűvös mutatóujjával megkocogtatja homlokomat,
s halálgondolatokat küld
vagy fásultsággal vattázza köröttem a teret.

nem tudom követni minden fonalad
egy csomó gombolyag
és mindig elszalad
simán, fordítottan potyognak a szemek
a lapot bevették, majd értesítenek

nem könnyű, de súlya sincs
a tehetség meg az élet
meg a többi fontos részed
nem ajándék,
nem feladat,
nem bilincs.
vér az érben,
pont a térben,
mély lélegzet a tüdőben,
kezdetvégzet az időben.

mielőtt a világ kezdett volna lenni,
egy létező volt: a minden és a semmi.
az egység magjából kitört, mint a csíra
az árnyat szülő fény, s kettéhasította:
az egy lényeget már láthatatlan hordta
a jóra és rosszra szétszakított forma.

esőtől, fagytól porlik a szikla,
nem marad erős, nem marad tiszta

körém gyűlnek, mint tépett verebek,
elfáradt őszi levelek,
a jelmezek, miket lelkem levetett

ahogy a diót töröm,
úgy írok verseket.
nagy roppanással törik
a csont, héj,
s már látom, fényes-e
– hulljon a férgese –
de finoman bontom tovább,
a bele egész maradjon,
ne vegyen, adjon,
végül ráfújok, ahogy
Isten a lelket lehellte,
s ha ott van - ott vagyok benne,
még sokáig cirógat
kesernyés íze

kövek a kútban
beledobáltam
én akartam
mit tagadjam

levetni szánalmas aljasságom
mint szennyes ruhát
és megfürödni
kilépni a belsô sötétségből
mint betegségből
és üdvözülni

kiszámoló

nyugtalanság lüktetése
türelmetlen várakozás
várakozás
várakozás
tekintetek keresése
önmagamon szánakozás

az ismerős varázslat
fekete örvénnyel
újra kavarog,
nem kímél,
mutatja ki vagyok:
szívem az eszemtől messze csavarog

kis kezeket fogsz, járni tanítasz
körbeölelsz puhasággal
kis takarót igazítasz
az arcod kis arcok napja
mind a te fényedet issza

közben egy sötét szobában
magára hagyottan szenved
gondoskodást könyörögve
zokog a gyermek benned

jót akartam tenni:
jó akartam lenni.
lelkem kitettem:
lelkem eladtam.
hamis bálvány a jóság,
cukorba mártott pondróság

csak a bűnösnek van megváltás

a jót a rossztól elválasztó karddal
vakon küzd a harcos
lelkéből kiköpött sötét fele ellen,
amíg meg nem látja:
erő és bátorság célja, hogy a térben
a belső bölcsesség tetteket teremjen

ég tágasságát körberajzolva,
fák tisztaságát a földbe mosva,
szél szabadságát a ruhámra írva,
TÉGED esik az ünnepi eső

izzik az erdő a dombon
a lángok a fákba harapnak
vörösen lüktet a lombjuk
de mégjobban élők maradnak

harmatos réten futok át mezítláb
fűben alvó tövis útam állja
életem sűrű patakokban ömlik
friss sebeimből

fájdalommal tele lépteimmel
feltörő bércek magasára hágok
lüktetését keserű sebemnek
már alig érzem

egy részem győzelmet, hírnevet áhít,
van, hogy kéj, hatalom, élvezet csábít,
gondolat, észlelet gyakran ámít,
de most tudom, hogy mi az, mi számít.

egy kicsit megint kevesebb lettem
a gyeplőt egy kicsit elengedtem
a lécet egy kicsit lejjebb tettem
saját sorsom nehezítettem
vermet ástam, beleestem
kicsit a sárban hemperegtem
ki lehetnék, elfeledtem
színleltem, csaltam, törvényt szegtem
a féltett kincset titkon elvettem
hozzá a bűnben örömöm leltem
ártatlanságot tettettem
(most is tagadnám minden tettem)
lubickoltam a nem lehetben
az első esőcsepp előtti csendben

mi vagyok?

hegyet lépő óriás zsebében
mézes morzsába ragadt bogárka

életadó ősi ritmus,
beavatás lenni
levelek közt bújó,
éhezőre váró
édes gyümölcs lenni
újszülött fölött az égen
csillagként ragyogni

különös sorsokat élek
szívemben furcsa vágyak
különös képeket látok
napgyökerű fákat

hogy lenne már egy Isten látható?
hogy lenne már egy Isten láthatatlan?

képzelt világodban
kicsi, képzelt lényed
képzelt börtönében
képzelt kínban szenved.
s hogy van világ más, mint e képzelt,
azt csak képzeled,
és teremteni túl kevés e
képzelt képzelet.

utolsó lélegzet, táncol egy porszem.
látom az arcom kimeredt mását.
érzem, ahogy már nem marad semmi,
érzem a pillanat holt puffanását,
rózsaszín és hamuszín között
az áttetsző, lüktető, vékony hártyát -
s érzem, milyen kicsin is múlik,
hogy melyikünk húzza a vesztes kártyát

csillogó befőttek és sűrű lekvárok között
a kamrában világít egy kis manófenék:
komiszságát egy tündér elunva
nadrágját hajnalban ellopta,
hamis ígéretekkel a sötétbe csalta,
s a rászedett manó
most ott csücsül, lógatva horgas orrát
tizenszáz hosszú manóesztendőn át

éjjeli virágok
édes illatok
hűs párává válok
mindent itt hagyok

most szállok, mint egy dallam,
vagy egy apró hang a dalban,
aki nem tudja,
merre sodorja
a hullámban terjedő
nyomás a molekulák között,
egy érzésbe öltözött
láthatalan rezgés,
amit továbbadok,
és elolvadok

szeret engem az éj
és nekem segít minden árnya.
mégis félek,
ha puha, kövér férget
rebbent felém egy lepke szárnya.

az erdőhöz közel
hol a titkot a lombok
visszasusogják
varázzsal csábít
megcsal-megtisztít
sosemvolt-ország

az angyal bennem akárhogy hiszi,
az ördög a tükröm: tat twam asi

gúzsba köt és fogva tart
a szabadság akarása minden áron

lelkemben izzik
és gondolattá párlik
a mindent felégető fájdalom

nő a szép karácsony,
csoda ül az ágon.
fényes, puha tájon
születik az álom

nyakadba veszed a hideget,
kifordítod a várost,
keresgéled az ünnepet,
a diósat, a mákost

tenyeredbe veszel,
könnyé olvad harcunk
nekünk adtak minket
a titok felé tartunk

ölni
élni
helyet cserélni

a szellem kertjében
az anyagtól eloldva
a látható világ
egy kopott metafora

csak feszít, feszít, szétfeszít
a világ akar megnőni bennem
óriás istenek magzata
repeszti szét a lelkem

nem akarok sötét cellákba
bezárni fényes angyalokat
tudom, hogy elszállnak, mégis
szélesre tárom az ablakokat

kacagnak a pelyhek az ablakon túl,
hogy behoztuk a házba a Napot
és elolvadt
a kezünk melegétől

elemek körforgása

a lét örömétől
lángra kap a lelkem,
szálló gőzzé forral,
égig röpít engem:
a fenti vizekkel
eggyékeveredve
örömkönnyé válok,
s lehullok a földre.

Az ambíció a középszerűség múzsája.

az ökölbe szorított ujjak
a harc után végre nyílnak
s a kérőn kitartott tenyérbe
a könnycseppek parttalan hullnak

hasadtam bár, mint a hajnal,
de éjszaka öléből lettem:
a hold és a csillagok álmát
illatként hajamba vettem.
ha az ég súlya megnő és árad a víz a sötétben,
az otthonvagy-érzés feldobban s kitágul bennem.

az éjszaka puha feketéje
átölel, befogad, meggyógyít,
a fényharapta árnyéksebekre
kertjéből szakított csillagcsokorból
s mesékből kever ki gyógyírt

a barack repedten hullik a földre
a hangyák mindjárt ellepik
gyenge vagyok, piszkos, ostoba, gyáva –
sötét van és megint esik

jó napot kívánok,
igénybe venném a hirdetett szolgáltatást,
itt van a pénz,
mondják meg, kérem,
nekem,
hogy ki vagyok,
és kérdezném továbbá,
egészen pontosan
mire is szól
az engedély,
hogy megszülettem,
mer’ én nem tudom,
de nem szeretnék kimaradni
semmiből;
mondják meg, kérem,
még azt is, hogy
ki az igazi
– azt mondják nem mindenki az –
és tényleg
meg van írva minden
egy idegen nyelven
a csillagokban meg
a tenyerekben?
és van-e még
valami dolgom,
vagy elég hogy hordom
ezt a súlyt,
ezt a testet,
vagy mondják azt, kérem,
hogy tulajdonképpen
egy magasabb szintről nézve
én nem létezem,
vagy hogy egy sors-féle hatalom
lökdös az utamon,
és miatta van, hogy
minden balul sül el.

nincsen más
mászkálás
csak a zöldek
üdvözölnek
a fák alatt,
ahol a levegő vastag
láttalak,
ahogy a hajadat mostad
most véget ér
ez a szomorú játék
csak álmodtuk
és nincs meg az ajándék
a lélegzet
nem látszik a télben
az oxigén
nem terjed a vérben

a szürkület vattaköpenyében
puha gondolatok szorongatnak,
felfejtik lényem szövetét,
ellágyítanak, s magamra hagynak

a régóta hizlalt téveszme,
hogy a lelkem mérlegre tehető,
jól bevált trükkjével érkezve,
hatalmat kínálva jön elő,
hogy a körből
ki ne szálljak,
érezzem: kezemben a szálak,
és szemem kinyitva újra lássam,
hogy magam mennyire megaláztam

dobok ringatják a csípőt
ős-tüzek égnek
istennők lábnyomában
hús-vér tündérek

dallam-manók a hajukban
bukfencet vetnek
karjukra fonódó indán
égnek erednek

a válluk pirinyót moccan
pillanat ér világ-hosszan

csengőkkel rezzen a mellük
harangvirágok
hangszer a testük a lelkük
táncoló lányok

hiába küzdök a gonosz ellen
saját véremet csapolom
mindenki-minden itt lakik bennem
én állok mindkét oldalon
s a pofonokat is csak én kapom

az igazi arany befelé fénylik, kifelé csak melegít

frissen lehullott ropogós hóban
a téli égbolt suba-súlya alatt
arcot mosva a csípős levegőben
szorongató reménnyel a szívben

a szoba könnyel megtelik
már felér a víz a mellemig

testem belsejében
a végtelen felé
a világ peremére értem,
ahol megszűnik az út.
lényem atomokra hullva:
kis zacskó üveggolyó –
bolygók lesznek és napok,
ha új világot alkotok

inkább fenyőtoboz lennék, vagy ilyesmi,
aminek le kellett volna esni, de fent maradt,
és lengek a szélben és fogom az ágat,
míg a többi már vígan szuszog a hó alatt,
de mindvégig tudnám, hogy jól csinálom:
nem kapaszkodtam hiába –
ha jönnek a hidegek és kezdenek rázni,
belepottyannék a puhába

hazug vagyok,
aljas és csaló,
gyengéken hatalmaskodó;
erőmmel visszaélek,
fénytől, melegtől félek,
sötétségem is véges:
gonoszságom közönséges.

mikor egész nap esik,
a színek nedvesek és puhák,
az utcán mozgó ruhák;
ágyban iszik teát,
nem kel fel a világ.

F. A.

komoly képpel, tudósfövegben
ha mérik, ki a bölcsebb,
a végtelenből a végtelenbe
ki jutott el messzebb,
a bíráknak fügét mutatok,
nekem a kicsik a nagyok
– én bölcs? – csak nevetek –
én a bolond vagyok.

szívem a vezérem,
hasznomat nem nézem,
kenyerem bármikor
álomra cserélem,
ha nem kapok is, adok,
magamnak nem hagyok,
szabadon szeretek:
én a bolond vagyok

mintha most éreznék
pedig csak emlékek
néha egy-egy percre
azt hiszem, hogy élek

terhes magamban-lét
nem várt magzata
szép, asszonyi lényem hímzőkosarában
élet fonala

befúrjuk arconkat a puha éjszakába
selyemszálon csúszunk álomba, halálba

anyagot álmodik bennem a tudat.
ha megbotlom benne,
felveszem kezembe,
s festek rá apró, színes virágokat

szellemünk két vad csikó a réten,
vagy inkább két gyerek egy nyári délelôtt,
kik nem hallják az ebéd harangját,
mert kutatják a hangyák titkait.

a lelkem ha érzi a lelked,
egy arc és egy patak fürdetik egymást.
külön az arc se, a víz se szép,
de gyönyörű az arc a víztükörben.

a testünk két külön világ,
más csillagokkal, az erő más pályáival
– s az atomi rendet még vágyban sem hágjuk át –
de ha megérint a másik univerzum,
a semmiből tejút születik
a tenyere nyomán

apró, kékes fények
az ujjaim nyomán –
a halál fémes íze
bátorságot ad

fekete vénasszony botja kopog
a rokka forog
a rokka forog

mikor a nap lehull
és elengedi aratni az árnyakat,
lemossák a testről,
amit kiadott, s mi ráragadt.
lefektetik, betakarják,
elfelejtik, nem akarják.
rend lesz újra:
fenn a fenn és lenn a lenn –
szürke béke,
mozdulatlan, fénytelen.

metamatematika

életünk legkisebb, közös és többszörös –
így szabta ránk a Legnagyobb Közös Osztó

sötét felhő oson,
alatta kertek,
zsebében hideg szél
és szobábantartó-cseppek.
komisz terve majdnem észrevétlen,
de a kutyahad riadót ugat:
fogják meg, tolvaj! a hátán
épp most viszi a nyarat!

találós kérdés

világot jött megváltani
az életet széthinteni
míg a magasból a mélybe ér
apróságát felismeri
szárnyalásából megpihen
lázat simít a hűvöse
megöregszik és elfolyik
formája sincs és nyoma se
az újak, a frissek mögötte
elmossák eltűnt vonalát
elolvad és beteljesül
újra éled a körön át

mint csimasz, fordul ki a mélyből,
gennyszínű, ráncos a bőre,
kínlódva, vaksin keresgél,
szánnám, ha nem félnék tôle.

ott jár a kapu előtt már –
hiába, nem jut át rajta.
vergődik kettészakítva,
nem tudja, hol van a párja.

felém fordul most a démon,
rémülten, bénultan fekszem,
bogár a fénybe, belém száll,
árnyékát kutatja bennem.

a kövek, mikor a tóba hullnak
dehogy akarják bántani –
mégis csobbannak, hullámot vernek:
energiát adnak neki

J. M.

szeme bogarában
fekete tűz táncol,
gondolata paripa –
a patája lángol

lelke madár szárnyakon
felhők fölé lebben:
se sólyom, se szirti sas
nem repülhet szebben

szíve fényes napocska
puha sugarakkal,
szeretete melegét
osztja két marékkal

testvérkéi megjelölték,
ha eljönnek, megismerjék:
tenyerébe csillagot
rajzoltak az angyalok

népdal

szédítő az örvény, amit látunk,
ember-lélek szélére ha állunk,
lábujjunkkal kapaszkodva pislogunk a mélybe:
jaj, ha oda beleesnénk, az mindent megérne!

az erő sodor
én hagyom:
fénnyé olvadok
s az ismeretlen univerzum kitárul
és befogad

a vágynak nem kell beteljesülni
szivárvány végét nem kell elérni
a nap tüzének nem kell elégni
ég gyermekét a földnek kell szülni

fehér ruhában, mezítláb
lépsz a pokol kapujába,
szeretnél tiszta maradni,
bűn nélkül tudni – hiába.
kezedben Iakhosz kelyhe,
tükrében meglátod arcod:
te voltál az ellenséged,
magaddal vívtad a harcod.
megérted végre a vágyat,
fájdalmat, véletlent, sorsot,
meghalsz, hogy újra születhess,
s felhajtod végül a kortyot.

szivárványos füstté válni
világok határán járni
ész hatalmát elfeledni
rácsain csak átlebbenni
befogadni, elengedni
leplezetlenül szeretni

szabályt, törvényt és mintát keresve
olvasztunk két pontot egy egyenesbe

szabadító világosság árad
a napmeleg már nem kegyetlen próbatétel
a levegő már hűvös, tiszta kristály,
ragyogása fényes bizalommal tölt el:
a szemmel láthatatlan érintése
talán megbékéltet majd a földi léttel