a vasak miatt volt,
hogy úgy fájt a rabság
jó vasak voltak,
csak nem énrám szabták
ha nem törtek volna
a húsig meg csontig
még ott járnék körbe
a malomban holtig
járnék a malomban
körbe
meg körbe
hogy fénylik a lelkem
az kit érdekelne
nem lenne zöld meg kék
csak a bokámon
nem lenne hímzés
a manókabáton
nem lenne szivárvány
szélfútta fürtök

most szaladok végre
és napfényben fürdök

szabadban aludni
a zöldek
a mély sárgák
a mocorgó árnyak között
zsongó illatokba takarózva
a zümmögés ölén
egyedül, mint a Föld
szuszogva, ki-be,
mint a tengerek
s ha jön a mindent elsimító
puha sötét
csak feküdni tovább
míg széthord a hangyanép

félreállnak-e a felhők előlem
ha tovalovagol a lélek belőlem?
sejtem, sejtjeim közül
az elektromosság kisül
egészen
hogy minden furcsa gondolat,
érzés és tapasztalat
enyésszen

belefelesel a lélek a képbe?
befele lesel ilyenkor az égbe?
látszik ekkor mind a múlt?
viszi, amit megtanult
a lélek?
magam gyúrta árnyaim
nyesik le a szárnyaim
ha félek?

fülembe sziszeg a fűszálak nesze
bekebelezett a természet, nesze
fekszem mozdulatlanul
várok változatlanul
a fényre
pitypang bóbitája száll
nem kíváncsi senki már
a tényre

ezek a Föld utolsó napjai
nincsen több szelvény a bérleten
megértek gyönggyé a porszemek
a tollpihe már a mérlegen

nincs már idő, hogy bántsalak
és nem érek már rá sírni
ez az utolsó nyári nap
még körül szeretnék nézni
érezni egyszer, hogy átölelsz
úgy mindent ki lehet bírni

életnek a dereka
napéjnek egyenlősége
lélektestvérre rágondolás
pillanat felelőssége
a szépen megcsinált dolgok
ünnepe s elfelejtése

a pergő levelek hangja
a színek kiáramlása
esőnek földillata
ősz-kapu ránkzárulása
lélektestvérre rágondolás
a szívnek kitárulása

jobbra-balra jár az inga
minden ajtó tárva-nyitva
jár az inga jobbra-balra
itt a szőnyeg felcsavarva

jobbra-balra, jobbra-balra
penész mászott fel a falra
inga jobbra, inga balra
kong a templom nagyharangja

inga, inga, inga, inga
lépés a port nem kavarja
tárva-nyitva minden ajtó
meg van halva öreganyó

fölöttem a felhők, körben zöld hegyek
leülök a lépcsőn, tovább nem megyek
forgatom a könyvet, minden lap fehér
nem a csend törik már, hanem a kenyér

egészen lágyan
mint lepke szárnyát rebbenti
a fáradt vénember utolsó lehelete
egészen puhán
mint szerelmes vágyik egy pillantás után
sután-bután

enyém se volt és itt hagyott
már túl van hét határon
itt hagyta nyitva az ablakot
hogy hátha visszavárom
becsapott, elárult, meglopott
elvitte azt is, mit ő hozott
enyém se volt, mégis itt hagyott
már túl van hét határon a régi álmom

tudtam, hogy egyszer elszelel
hogy virtuális minden
annyira akartam hinni őt
hogy már nem hittem bennem
ami ezt tartotta, elkopott
talán még jobb is, hogy elhagyott
bezárom inkább az ablakot
nehogy már visszaszálljon a régi álmom

mondhatnám, hogy köszi jól,
és remek minden napom:
igaz, kitérni nem bírtam,
de tudtam, hova kapom

lehet hogy a dolog
sosincs rendben nálam
fut a föld alólam
bizsereg a szárnyam

van egy kis kert, hova tündérek járnak
nem mesetündérek, valódik, bátrak
hiába mutatják a nagyvilágnak
a kert helyén csak gyomokat látnak

szívüket adják át kis falatokban
nem tudják mások, hogy mi finom abban
érzik hogy itt most varázslat történt
nyújtják a tányéruk a repetáért

attól tündérek, hogy be mernek menni
fel mernek venni, le mernek tenni
be mernek nézni a varázstükörbe
árnyékuk körül táncolnak körbe

tudják, hogy élnek, s az élet durva
tudják, hogy egymásra vagyunk utalva
gyereket nevelnek, ha úgy hozza sorsuk
de lehet, hogy mégse, mert túl sok a dolguk

ezek a tündérek büdösek néha
éhesen kotornak a vasfazékba
fáradtan dőlnek le az árokparta
amihez nyúlnak, az meg van kavarva

ebédet főznek vagy verseket írnak
s ha egyikük elmegy, hát sokáig sírnak

vége lesz-e valaha a mostnak
a gyerek-én s az öregasszony egybeolvad-e
engem is szenvtelen, üres testként mosnak
fémtepsiben táncol a lélek ünnepe

a sohasem után, a seholsem mögött,
a kifelé sötét tükörfalak között
az ádehogy ölén, a száz pecsét alatt
az idő nem telik, szilárd a gondolat

az esték ölelők, mézízűk, fényesek
a fényben lüktető, ragyogó fétisek
a hajak kócosak, a szagok édesek
az ajkak csillogók, a szemek éhesek

lustán nyújtózkodik, dorombol, hempereg
a lábadhoz simul a lelkiismeret
mint macska a napon, szemét lehunyva ül
dorombol egy kicsit, aztán elszenderül

az éjjeli sötét nem nyomja válladat
nem felelsz semmiért, nincs, csak a pillanat
nincs, csak a lüktetés, az élet dallama
virágok illata, csavargók otthona



az óra éjfélt üt, a varázs véget ér
a hintó csak egy tök, a hat ló hat egér
lángpallos hegyével térképet rajzolunk
a kertből elmegyünk, máshova tartozunk

itt is van napkelte, itt is van alkonyat
kilégzés-belégzés, visszük a súlyokat
orrhangú gitáros hamiskás éneke
álmatlan nappalok, másnak az élete

gondolatgomolyok lineáris rendben?
állatira nehéz, ezért ülök csendben

véget nem érő, halálos tusa
Prométeusznak mája és husa
változó tárgyak labirintusa

milyen hazug szó az, hogy
fantomfájdalom
nem a szenvedés nincs, csak
amim fájlalom
nem a szúrás, égetés vagy tompa lüktetés
nem a nincs és nem a sok, és nem is a kevés
ha úgy érzem, hogy száz százalék seb vagyok
a legjobban akkor is a volt sajog

ma nem vagyok okos, nem török fejet
ma nem vagyok erős, nem viszek hegyet
nem kelek fel ma és nem állok lábra
nem megyek én egy tapodtat máma
nem érdekel, hogy mennyi van hátra
nagy ívben legyintek ma a világra
lábamnál bőrönd, a nyakamban tábla:
szabadság miatt ma be vagyok zárva

feloldanak a vegyszerek
és aki vagyok, az nem leszek
csak állok majd magam a szirtfokon
és nem lesz majd pont a mondaton
állok a semmin, a szél se tart
és nem lesz majd tenger és nem lesz part
de nem lesz se félsz és se tétova
mert zuhanni sem lesz majd hova

beszélgetünk szépen
villanyfény alatt

kultúremberek
kicsit remegek csak
mint ha műtenek

hasfalam átvágva
ömlik a belem

de nem mutatom
két karom keresztben
a mellkasomon

talán nyitni kéne
legyen párbeszéd
csakhogy rettegek

kis golyókra hullok
ha felelengedek


legurulok majd a
padlóréseken
azon véresen

s Tóbiást nem szedik
össze sohasem

reggel a tündérek

reggel a tündérek haja kócos
félig az örökben, félig a mában
éji magányban kihűlt szivem éled
lágy mosolyuk sugarában

Ha megérnek bennem a gondolatok,
hogy ki vagyok én és mit akarok,
az új ösvényre ha ráfordulok,
megújulok és megtisztulok,
megváltozok és meggyógyulok.

átlagos példánya vagyok egy fajnak

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely arra költi kincseit s bölcsei éveit,
hogy szerkezetet gyártson,
mi tízezreket öl, de százezreket nyomorít
és nyomort örökít

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely utódát alázza, kínozza, megveti,
kis testét rúgja, tapossa, öklözi,
forrázza, szúrja, égeti,
és megváltás, ha megöli

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely újszülött koponyát abroncsba szorít,
mert koldusként a nyomorult így nagyobbat szakít

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely örömét a mások kínján át élvezi,
furfangos gépekkel bolygóját megtöri,
kegyetlen elméje magasba emeli,
s végül csak fajtársát s önmagát félheti


átlagos példánya vagyok egy fajnak,
átlagpéldány, jó és rossz, mint bárki más
s a hegylejtői küszöbön most összeér
a külső s belső reménytelen zokogás

ablakon át bezuhannak
nehéz illatok
ez a mélység feneketlen
mégis itt vagyok

fájdalom markában nem őrülök meg
éles kövére nem rogyok
nem vergődök, hogy eresszen végre
sebet magamra nem rovok

tompa vagyok, a semmibe hullva
nem zuhanok, csak puffanok
nem érzek semmit, béna vagyok mint
télen a fagyott rovarok

vaksötét egembe belefulladtak
meghaltak mind a csillagok
mivolt-milesz is annyira mindegy
de tán egy éjjel még álmodok

mandala porszem szélben sodorva
elszáll és örökre megmarad
friss hegyi kristály pataksodorban
szívemen átszűrt pillanat

ha mindennek
a rossz oldalát
látod,
lehet, hogy
a rossz oldalon
állsz

nem feszülök
fel a
feladatra,
szürke fejjel nem pörgök,
hogy a dolgoknak
így
meg úgy
kell lenni -
zöld levélke vagyok
széles vízre esve,
hullámokon fekszem:
boldogságom ennyi.

Atlantiszaim fölött ha
egy hullám megtörik,
ha az arcom csupa víz
bár eső nem esik,
ha a múltak roppant súlya
a vállam eltöri,
jelenem elillan,
jövőm csak emberi,
akkor kell az erő
újat kezdeni.

ha a test hajladozik,
a testhajlat illatozik

you know
it seems
i've always been
in love with him
i mean always
not just
in this life

minden egyes szívdobbannás egyszeri
legszebbek a Föld tűnékeny kincsei
egy mosolyban
fénysugárban
szerelembe zuhanásban
ott vannak a múlandóság édesítő cseppjei

valamikor még verseket írtam
egy sóhajtással nevettem, sírtam
levél ha moccant, szívemhez koccant
mély tenger súlyát a vállamon bírtam

éjféli erdőkben fehéren nyíltam
megszülettem a kiásott sírban
bogár ha koppant, a szívem roppant
valamikor még verseket írtam

Felpuhul, ernyed, kinyílik, tágul,
a védelem enged, a kapu kitárul.
Ha kész vagy az útra, hát indulj el rajta,
én szeretve engedlek az új világba.

hegytetőn a hó ha ébred
tiszta, mint egy angyal szárnya
alighogy életre enged
a föld sötét mélye várja

magot duzzaszt láthatatlan
szövet feszül, csíra pattan
virág nő a varázsüstből
kibújik a meleg földből

mire új magokat érlel
- akik megint vízre vágynak -
a hegyre az őszi széllel
újra páracseppek szállnak


a kör akár ördögi kör is lehet
a spirál magasba és mélybe vezet

ó, Enyészet,
hozzád írom e hevenyészett
sorokat,
míg felhörpintem boromat
(igazából sörömet, de az nem jön ki,
meg hát úccse láccik)
hogy kegyes légy velem,
ha elhúzom belem,
mikor a Sors, az Egyetlen
kioffol kegyetlen

a vágyak
és a vágyott tárgyak
mind fényes gondolatszálak
mik pókhálóként lesben állnak
hogy ne szálljanak a szellemszárnyak

csalóka napfény hiteget
a szívek tartják a hideget
a világban látom
és utálom
saját szánalmas gyávaságom

valami energia
koncentrált hatalom
az erő visszatér
és varázsol,
ha akarom

a zöld köszön a fák alatt
a világgal mindig szerelemben
állandó nászban
édes halálban
kettős hélix
örök főnix

a jógi halála

a tető széttörik
a lélek felrepül
a földön kezdett szabadság
semmivé teljesül

mennyit küzdök ellened!
mégis látnom engeded
tavasszal az első fényes rügyeket.
túlkiabálom hangodat,
ha fáradok, mégis érzem
támasztó karodat.
bár lennék bölcs, mint a kő
engedelmes, mint az elemek
de mégis én kaptam a többet,
mert akarva is egy lehetek veled

Inanna dala

szólít az erdő, nyílnak az ágak
a mély sötétbe hívnak az árnyak
szőnyegként vár a
lomha kék pára
nem sejtem, merre az út, de a lábam látja

lápisz nyakékem bokorág foglya
őrt álló gallya palástom fogja
mind el kell hagynom
tovább kell adnom
a sötét nővér elé meztelen kell jutnom

duzzad az este, sötétje tágul
a könnyű bársony mögöttem zárul
mindegy, ki voltam
mindenki voltam
ismerős mindegyik íz a varázsitalban

már nem is érzem, hogy átjutottam
a testem bábu, kőmozdulatlan
aprócska dallam
jár a nyomomban
csak mint az érfalakon a vér ha surran


A dallam, ami a verset vezette, Lhasa de Sela: Con toda palabra c. dala. A videót ma láttam először, a verset évekkel ezelőtt írtam. Azt hiszem, hasonló helyeken jártunk.

lucifer

hullócsillag a kerek égen
fénylő fehér a feketében

a szellem most bebújt a testbe,
s ott lábát behúzva félholtan alszik,
mint avar alatt a dermedt bogár.
a test bután, vaksin hunyorgat:
nem érti, nedvei hová sodorják,
biztos léptekkel merre is jár.

Fényes nappalaim körül,
mint szikrázó lombok alatti sötétben
settenkedik az árnyék,
hűvös mutatóujjával megkocogtatja homlokomat,
s halálgondolatokat küld
vagy fásultsággal vattázza köröttem a teret.

nem tudom követni minden fonalad
egy csomó gombolyag
és mindig elszalad
simán, fordítottan potyognak a szemek
a lapot bevették, majd értesítenek

nem könnyű, de súlya sincs
a tehetség meg az élet
meg a többi fontos részed
nem ajándék,
nem feladat,
nem bilincs.
vér az érben,
pont a térben,
mély lélegzet a tüdőben,
kezdetvégzet az időben.

mielőtt a világ kezdett volna lenni,
egy létező volt: a minden és a semmi.
az egység magjából kitört, mint a csíra
az árnyat szülő fény, s kettéhasította:
az egy lényeget már láthatatlan hordta
a jóra és rosszra szétszakított forma.

esőtől, fagytól porlik a szikla,
nem marad erős, nem marad tiszta

körém gyűlnek, mint tépett verebek,
elfáradt őszi levelek,
a jelmezek, miket lelkem levetett

ahogy a diót töröm,
úgy írok verseket.
nagy roppanással törik
a csont, héj,
s már látom, fényes-e
– hulljon a férgese –
de finoman bontom tovább,
a bele egész maradjon,
ne vegyen, adjon,
végül ráfújok, ahogy
Isten a lelket lehellte,
s ha ott van - ott vagyok benne,
még sokáig cirógat
kesernyés íze

kövek a kútban
beledobáltam
én akartam
mit tagadjam

levetni szánalmas aljasságom
mint szennyes ruhát
és megfürödni
kilépni a belsô sötétségből
mint betegségből
és üdvözülni

kiszámoló

nyugtalanság lüktetése
türelmetlen várakozás
várakozás
várakozás
tekintetek keresése
önmagamon szánakozás

az ismerős varázslat
fekete örvénnyel
újra kavarog,
nem kímél,
mutatja ki vagyok:
szívem az eszemtől messze csavarog

kis kezeket fogsz, járni tanítasz
körbeölelsz puhasággal
kis takarót igazítasz
az arcod kis arcok napja
mind a te fényedet issza

közben egy sötét szobában
magára hagyottan szenved
gondoskodást könyörögve
zokog a gyermek benned

jót akartam tenni:
jó akartam lenni.
lelkem kitettem:
lelkem eladtam.
hamis bálvány a jóság,
cukorba mártott pondróság

csak a bűnösnek van megváltás

a jót a rossztól elválasztó karddal
vakon küzd a harcos
lelkéből kiköpött sötét fele ellen,
amíg meg nem látja:
erő és bátorság célja, hogy a térben
a belső bölcsesség tetteket teremjen

ég tágasságát körberajzolva,
fák tisztaságát a földbe mosva,
szél szabadságát a ruhámra írva,
TÉGED esik az ünnepi eső

izzik az erdő a dombon
a lángok a fákba harapnak
vörösen lüktet a lombjuk
de mégjobban élők maradnak

harmatos réten futok át mezítláb
fűben alvó tövis útam állja
életem sűrű patakokban ömlik
friss sebeimből

fájdalommal tele lépteimmel
feltörő bércek magasára hágok
lüktetését keserű sebemnek
már alig érzem

egy részem győzelmet, hírnevet áhít,
van, hogy kéj, hatalom, élvezet csábít,
gondolat, észlelet gyakran ámít,
de most tudom, hogy mi az, mi számít.

egy kicsit megint kevesebb lettem
a gyeplőt egy kicsit elengedtem
a lécet egy kicsit lejjebb tettem
saját sorsom nehezítettem
vermet ástam, beleestem
kicsit a sárban hemperegtem
ki lehetnék, elfeledtem
színleltem, csaltam, törvényt szegtem
a féltett kincset titkon elvettem
hozzá a bűnben örömöm leltem
ártatlanságot tettettem
(most is tagadnám minden tettem)
lubickoltam a nem lehetben
az első esőcsepp előtti csendben

mi vagyok?

hegyet lépő óriás zsebében
mézes morzsába ragadt bogárka

életadó ősi ritmus,
beavatás lenni
levelek közt bújó,
éhezőre váró
édes gyümölcs lenni
újszülött fölött az égen
csillagként ragyogni

különös sorsokat élek
szívemben furcsa vágyak
különös képeket látok
napgyökerű fákat

hogy lenne már egy Isten látható?
hogy lenne már egy Isten láthatatlan?

képzelt világodban
kicsi, képzelt lényed
képzelt börtönében
képzelt kínban szenved.
s hogy van világ más, mint e képzelt,
azt csak képzeled,
és teremteni túl kevés e
képzelt képzelet.

utolsó lélegzet, táncol egy porszem.
látom az arcom kimeredt mását.
érzem, ahogy már nem marad semmi,
érzem a pillanat holt puffanását,
rózsaszín és hamuszín között
az áttetsző, lüktető, vékony hártyát -
s érzem, milyen kicsin is múlik,
hogy melyikünk húzza a vesztes kártyát

csillogó befőttek és sűrű lekvárok között
a kamrában világít egy kis manófenék:
komiszságát egy tündér elunva
nadrágját hajnalban ellopta,
hamis ígéretekkel a sötétbe csalta,
s a rászedett manó
most ott csücsül, lógatva horgas orrát
tizenszáz hosszú manóesztendőn át

éjjeli virágok
édes illatok
hűs párává válok
mindent itt hagyok

most szállok, mint egy dallam,
vagy egy apró hang a dalban,
aki nem tudja,
merre sodorja
a hullámban terjedő
nyomás a molekulák között,
egy érzésbe öltözött
láthatalan rezgés,
amit továbbadok,
és elolvadok

szeret engem az éj
és nekem segít minden árnya.
mégis félek,
ha puha, kövér férget
rebbent felém egy lepke szárnya.

az erdőhöz közel
hol a titkot a lombok
visszasusogják
varázzsal csábít
megcsal-megtisztít
sosemvolt-ország

az angyal bennem akárhogy hiszi,
az ördög a tükröm: tat twam asi

gúzsba köt és fogva tart
a szabadság akarása minden áron

lelkemben izzik
és gondolattá párlik
a mindent felégető fájdalom

nő a szép karácsony,
csoda ül az ágon.
fényes, puha tájon
születik az álom

nyakadba veszed a hideget,
kifordítod a várost,
keresgéled az ünnepet,
a diósat, a mákost

tenyeredbe veszel,
könnyé olvad harcunk
nekünk adtak minket
a titok felé tartunk

ölni
élni
helyet cserélni

a szellem kertjében
az anyagtól eloldva
a látható világ
egy kopott metafora

csak feszít, feszít, szétfeszít
a világ akar megnőni bennem
óriás istenek magzata
repeszti szét a lelkem

nem akarok sötét cellákba
bezárni fényes angyalokat
tudom, hogy elszállnak, mégis
szélesre tárom az ablakokat

kacagnak a pelyhek az ablakon túl,
hogy behoztuk a házba a Napot
és elolvadt
a kezünk melegétől

elemek körforgása

a lét örömétől
lángra kap a lelkem,
szálló gőzzé forral,
égig röpít engem:
a fenti vizekkel
eggyékeveredve
örömkönnyé válok,
s lehullok a földre.

Az ambíció a középszerűség múzsája.

az ökölbe szorított ujjak
a harc után végre nyílnak
s a kérőn kitartott tenyérbe
a könnycseppek parttalan hullnak

hasadtam bár, mint a hajnal,
de éjszaka öléből lettem:
a hold és a csillagok álmát
illatként hajamba vettem.
ha az ég súlya megnő és árad a víz a sötétben,
az otthonvagy-érzés feldobban s kitágul bennem.

az éjszaka puha feketéje
átölel, befogad, meggyógyít,
a fényharapta árnyéksebekre
kertjéből szakított csillagcsokorból
s mesékből kever ki gyógyírt

a barack repedten hullik a földre
a hangyák mindjárt ellepik
gyenge vagyok, piszkos, ostoba, gyáva –
sötét van és megint esik

jó napot kívánok,
igénybe venném a hirdetett szolgáltatást,
itt van a pénz,
mondják meg, kérem,
nekem,
hogy ki vagyok,
és kérdezném továbbá,
egészen pontosan
mire is szól
az engedély,
hogy megszülettem,
mer’ én nem tudom,
de nem szeretnék kimaradni
semmiből;
mondják meg, kérem,
még azt is, hogy
ki az igazi
– azt mondják nem mindenki az –
és tényleg
meg van írva minden
egy idegen nyelven
a csillagokban meg
a tenyerekben?
és van-e még
valami dolgom,
vagy elég hogy hordom
ezt a súlyt,
ezt a testet,
vagy mondják azt, kérem,
hogy tulajdonképpen
egy magasabb szintről nézve
én nem létezem,
vagy hogy egy sors-féle hatalom
lökdös az utamon,
és miatta van, hogy
minden balul sül el.

nincsen más
mászkálás
csak a zöldek
üdvözölnek
a fák alatt,
ahol a levegő vastag
láttalak,
ahogy a hajadat mostad
most véget ér
ez a szomorú játék
csak álmodtuk
és nincs meg az ajándék
a lélegzet
nem látszik a télben
az oxigén
nem terjed a vérben

a szürkület vattaköpenyében
puha gondolatok szorongatnak,
felfejtik lényem szövetét,
ellágyítanak, s magamra hagynak

a régóta hizlalt téveszme,
hogy a lelkem mérlegre tehető,
jól bevált trükkjével érkezve,
hatalmat kínálva jön elő,
hogy a körből
ki ne szálljak,
érezzem: kezemben a szálak,
és szemem kinyitva újra lássam,
hogy magam mennyire megaláztam

dobok ringatják a csípőt
ős-tüzek égnek
istennők lábnyomában
hús-vér tündérek

dallam-manók a hajukban
bukfencet vetnek
karjukra fonódó indán
égnek erednek

a válluk pirinyót moccan
pillanat ér világ-hosszan

csengőkkel rezzen a mellük
harangvirágok
hangszer a testük a lelkük
táncoló lányok

hiába küzdök a gonosz ellen
saját véremet csapolom
mindenki-minden itt lakik bennem
én állok mindkét oldalon
s a pofonokat is csak én kapom

az igazi arany befelé fénylik, kifelé csak melegít

frissen lehullott ropogós hóban
a téli égbolt suba-súlya alatt
arcot mosva a csípős levegőben
szorongató reménnyel a szívben

a szoba könnyel megtelik
már felér a víz a mellemig

testem belsejében
a végtelen felé
a világ peremére értem,
ahol megszűnik az út.
lényem atomokra hullva:
kis zacskó üveggolyó –
bolygók lesznek és napok,
ha új világot alkotok