izzik az erdő a dombon
a lángok a fákba harapnak
vörösen lüktet a lombjuk
de mégjobban élők maradnak

harmatos réten futok át mezítláb
fűben alvó tövis útam állja
életem sűrű patakokban ömlik
friss sebeimből

fájdalommal tele lépteimmel
feltörő bércek magasára hágok
lüktetését keserű sebemnek
már alig érzem

egy részem győzelmet, hírnevet áhít,
van, hogy kéj, hatalom, élvezet csábít,
gondolat, észlelet gyakran ámít,
de most tudom, hogy mi az, mi számít.

egy kicsit megint kevesebb lettem
a gyeplőt egy kicsit elengedtem
a lécet egy kicsit lejjebb tettem
saját sorsom nehezítettem
vermet ástam, beleestem
kicsit a sárban hemperegtem
ki lehetnék, elfeledtem
színleltem, csaltam, törvényt szegtem
a féltett kincset titkon elvettem
hozzá a bűnben örömöm leltem
ártatlanságot tettettem
(most is tagadnám minden tettem)
lubickoltam a nem lehetben
az első esőcsepp előtti csendben

mi vagyok?

hegyet lépő óriás zsebében
mézes morzsába ragadt bogárka

életadó ősi ritmus,
beavatás lenni
levelek közt bújó,
éhezőre váró
édes gyümölcs lenni
újszülött fölött az égen
csillagként ragyogni

különös sorsokat élek
szívemben furcsa vágyak
különös képeket látok
napgyökerű fákat

hogy lenne már egy Isten látható?
hogy lenne már egy Isten láthatatlan?

képzelt világodban
kicsi, képzelt lényed
képzelt börtönében
képzelt kínban szenved.
s hogy van világ más, mint e képzelt,
azt csak képzeled,
és teremteni túl kevés e
képzelt képzelet.

utolsó lélegzet, táncol egy porszem.
látom az arcom kimeredt mását.
érzem, ahogy már nem marad semmi,
érzem a pillanat holt puffanását,
rózsaszín és hamuszín között
az áttetsző, lüktető, vékony hártyát -
s érzem, milyen kicsin is múlik,
hogy melyikünk húzza a vesztes kártyát

csillogó befőttek és sűrű lekvárok között
a kamrában világít egy kis manófenék:
komiszságát egy tündér elunva
nadrágját hajnalban ellopta,
hamis ígéretekkel a sötétbe csalta,
s a rászedett manó
most ott csücsül, lógatva horgas orrát
tizenszáz hosszú manóesztendőn át

éjjeli virágok
édes illatok
hűs párává válok
mindent itt hagyok

most szállok, mint egy dallam,
vagy egy apró hang a dalban,
aki nem tudja,
merre sodorja
a hullámban terjedő
nyomás a molekulák között,
egy érzésbe öltözött
láthatalan rezgés,
amit továbbadok,
és elolvadok

szeret engem az éj
és nekem segít minden árnya.
mégis félek,
ha puha, kövér férget
rebbent felém egy lepke szárnya.

az erdőhöz közel
hol a titkot a lombok
visszasusogják
varázzsal csábít
megcsal-megtisztít
sosemvolt-ország

az angyal bennem akárhogy hiszi,
az ördög a tükröm: tat twam asi

gúzsba köt és fogva tart
a szabadság akarása minden áron

lelkemben izzik
és gondolattá párlik
a mindent felégető fájdalom

nő a szép karácsony,
csoda ül az ágon.
fényes, puha tájon
születik az álom

nyakadba veszed a hideget,
kifordítod a várost,
keresgéled az ünnepet,
a diósat, a mákost

tenyeredbe veszel,
könnyé olvad harcunk
nekünk adtak minket
a titok felé tartunk

ölni
élni
helyet cserélni

a szellem kertjében
az anyagtól eloldva
a látható világ
egy kopott metafora

csak feszít, feszít, szétfeszít
a világ akar megnőni bennem
óriás istenek magzata
repeszti szét a lelkem

nem akarok sötét cellákba
bezárni fényes angyalokat
tudom, hogy elszállnak, mégis
szélesre tárom az ablakokat

kacagnak a pelyhek az ablakon túl,
hogy behoztuk a házba a Napot
és elolvadt
a kezünk melegétől

elemek körforgása

a lét örömétől
lángra kap a lelkem,
szálló gőzzé forral,
égig röpít engem:
a fenti vizekkel
eggyékeveredve
örömkönnyé válok,
s lehullok a földre.

Az ambíció a középszerűség múzsája.

az ökölbe szorított ujjak
a harc után végre nyílnak
s a kérőn kitartott tenyérbe
a könnycseppek parttalan hullnak

hasadtam bár, mint a hajnal,
de éjszaka öléből lettem:
a hold és a csillagok álmát
illatként hajamba vettem.
ha az ég súlya megnő és árad a víz a sötétben,
az otthonvagy-érzés feldobban s kitágul bennem.

az éjszaka puha feketéje
átölel, befogad, meggyógyít,
a fényharapta árnyéksebekre
kertjéből szakított csillagcsokorból
s mesékből kever ki gyógyírt

a barack repedten hullik a földre
a hangyák mindjárt ellepik
gyenge vagyok, piszkos, ostoba, gyáva –
sötét van és megint esik

jó napot kívánok,
igénybe venném a hirdetett szolgáltatást,
itt van a pénz,
mondják meg, kérem,
nekem,
hogy ki vagyok,
és kérdezném továbbá,
egészen pontosan
mire is szól
az engedély,
hogy megszülettem,
mer’ én nem tudom,
de nem szeretnék kimaradni
semmiből;
mondják meg, kérem,
még azt is, hogy
ki az igazi
– azt mondják nem mindenki az –
és tényleg
meg van írva minden
egy idegen nyelven
a csillagokban meg
a tenyerekben?
és van-e még
valami dolgom,
vagy elég hogy hordom
ezt a súlyt,
ezt a testet,
vagy mondják azt, kérem,
hogy tulajdonképpen
egy magasabb szintről nézve
én nem létezem,
vagy hogy egy sors-féle hatalom
lökdös az utamon,
és miatta van, hogy
minden balul sül el.

nincsen más
mászkálás
csak a zöldek
üdvözölnek
a fák alatt,
ahol a levegő vastag
láttalak,
ahogy a hajadat mostad
most véget ér
ez a szomorú játék
csak álmodtuk
és nincs meg az ajándék
a lélegzet
nem látszik a télben
az oxigén
nem terjed a vérben

a szürkület vattaköpenyében
puha gondolatok szorongatnak,
felfejtik lényem szövetét,
ellágyítanak, s magamra hagynak

a régóta hizlalt téveszme,
hogy a lelkem mérlegre tehető,
jól bevált trükkjével érkezve,
hatalmat kínálva jön elő,
hogy a körből
ki ne szálljak,
érezzem: kezemben a szálak,
és szemem kinyitva újra lássam,
hogy magam mennyire megaláztam

dobok ringatják a csípőt
ős-tüzek égnek
istennők lábnyomában
hús-vér tündérek

dallam-manók a hajukban
bukfencet vetnek
karjukra fonódó indán
égnek erednek

a válluk pirinyót moccan
pillanat ér világ-hosszan

csengőkkel rezzen a mellük
harangvirágok
hangszer a testük a lelkük
táncoló lányok

hiába küzdök a gonosz ellen
saját véremet csapolom
mindenki-minden itt lakik bennem
én állok mindkét oldalon
s a pofonokat is csak én kapom

az igazi arany befelé fénylik, kifelé csak melegít

frissen lehullott ropogós hóban
a téli égbolt suba-súlya alatt
arcot mosva a csípős levegőben
szorongató reménnyel a szívben

a szoba könnyel megtelik
már felér a víz a mellemig

testem belsejében
a végtelen felé
a világ peremére értem,
ahol megszűnik az út.
lényem atomokra hullva:
kis zacskó üveggolyó –
bolygók lesznek és napok,
ha új világot alkotok

inkább fenyőtoboz lennék, vagy ilyesmi,
aminek le kellett volna esni, de fent maradt,
és lengek a szélben és fogom az ágat,
míg a többi már vígan szuszog a hó alatt,
de mindvégig tudnám, hogy jól csinálom:
nem kapaszkodtam hiába –
ha jönnek a hidegek és kezdenek rázni,
belepottyannék a puhába

hazug vagyok,
aljas és csaló,
gyengéken hatalmaskodó;
erőmmel visszaélek,
fénytől, melegtől félek,
sötétségem is véges:
gonoszságom közönséges.

mikor egész nap esik,
a színek nedvesek és puhák,
az utcán mozgó ruhák;
ágyban iszik teát,
nem kel fel a világ.

F. A.

komoly képpel, tudósfövegben
ha mérik, ki a bölcsebb,
a végtelenből a végtelenbe
ki jutott el messzebb,
a bíráknak fügét mutatok,
nekem a kicsik a nagyok
– én bölcs? – csak nevetek –
én a bolond vagyok.

szívem a vezérem,
hasznomat nem nézem,
kenyerem bármikor
álomra cserélem,
ha nem kapok is, adok,
magamnak nem hagyok,
szabadon szeretek:
én a bolond vagyok

mintha most éreznék
pedig csak emlékek
néha egy-egy percre
azt hiszem, hogy élek

terhes magamban-lét
nem várt magzata
szép, asszonyi lényem hímzőkosarában
élet fonala

befúrjuk arconkat a puha éjszakába
selyemszálon csúszunk álomba, halálba

anyagot álmodik bennem a tudat.
ha megbotlom benne,
felveszem kezembe,
s festek rá apró, színes virágokat

szellemünk két vad csikó a réten,
vagy inkább két gyerek egy nyári délelôtt,
kik nem hallják az ebéd harangját,
mert kutatják a hangyák titkait.

a lelkem ha érzi a lelked,
egy arc és egy patak fürdetik egymást.
külön az arc se, a víz se szép,
de gyönyörű az arc a víztükörben.

a testünk két külön világ,
más csillagokkal, az erő más pályáival
– s az atomi rendet még vágyban sem hágjuk át –
de ha megérint a másik univerzum,
a semmiből tejút születik
a tenyere nyomán

apró, kékes fények
az ujjaim nyomán –
a halál fémes íze
bátorságot ad

fekete vénasszony botja kopog
a rokka forog
a rokka forog

mikor a nap lehull
és elengedi aratni az árnyakat,
lemossák a testről,
amit kiadott, s mi ráragadt.
lefektetik, betakarják,
elfelejtik, nem akarják.
rend lesz újra:
fenn a fenn és lenn a lenn –
szürke béke,
mozdulatlan, fénytelen.

metamatematika

életünk legkisebb, közös és többszörös –
így szabta ránk a Legnagyobb Közös Osztó

sötét felhő oson,
alatta kertek,
zsebében hideg szél
és szobábantartó-cseppek.
komisz terve majdnem észrevétlen,
de a kutyahad riadót ugat:
fogják meg, tolvaj! a hátán
épp most viszi a nyarat!

találós kérdés

világot jött megváltani
az életet széthinteni
míg a magasból a mélybe ér
apróságát felismeri
szárnyalásából megpihen
lázat simít a hűvöse
megöregszik és elfolyik
formája sincs és nyoma se
az újak, a frissek mögötte
elmossák eltűnt vonalát
elolvad és beteljesül
újra éled a körön át

mint csimasz, fordul ki a mélyből,
gennyszínű, ráncos a bőre,
kínlódva, vaksin keresgél,
szánnám, ha nem félnék tôle.

ott jár a kapu előtt már –
hiába, nem jut át rajta.
vergődik kettészakítva,
nem tudja, hol van a párja.

felém fordul most a démon,
rémülten, bénultan fekszem,
bogár a fénybe, belém száll,
árnyékát kutatja bennem.

a kövek, mikor a tóba hullnak
dehogy akarják bántani –
mégis csobbannak, hullámot vernek:
energiát adnak neki

J. M.

szeme bogarában
fekete tűz táncol,
gondolata paripa –
a patája lángol

lelke madár szárnyakon
felhők fölé lebben:
se sólyom, se szirti sas
nem repülhet szebben

szíve fényes napocska
puha sugarakkal,
szeretete melegét
osztja két marékkal

testvérkéi megjelölték,
ha eljönnek, megismerjék:
tenyerébe csillagot
rajzoltak az angyalok

népdal

szédítő az örvény, amit látunk,
ember-lélek szélére ha állunk,
lábujjunkkal kapaszkodva pislogunk a mélybe:
jaj, ha oda beleesnénk, az mindent megérne!

az erő sodor
én hagyom:
fénnyé olvadok
s az ismeretlen univerzum kitárul
és befogad

a vágynak nem kell beteljesülni
szivárvány végét nem kell elérni
a nap tüzének nem kell elégni
ég gyermekét a földnek kell szülni

fehér ruhában, mezítláb
lépsz a pokol kapujába,
szeretnél tiszta maradni,
bűn nélkül tudni – hiába.
kezedben Iakhosz kelyhe,
tükrében meglátod arcod:
te voltál az ellenséged,
magaddal vívtad a harcod.
megérted végre a vágyat,
fájdalmat, véletlent, sorsot,
meghalsz, hogy újra születhess,
s felhajtod végül a kortyot.

szivárványos füstté válni
világok határán járni
ész hatalmát elfeledni
rácsain csak átlebbenni
befogadni, elengedni
leplezetlenül szeretni

szabályt, törvényt és mintát keresve
olvasztunk két pontot egy egyenesbe

szabadító világosság árad
a napmeleg már nem kegyetlen próbatétel
a levegő már hűvös, tiszta kristály,
ragyogása fényes bizalommal tölt el:
a szemmel láthatatlan érintése
talán megbékéltet majd a földi léttel

megáll előttem némán
habokból született testtel
pillantásával lázasra csókol
átölel a nyári reggel

felhők súlya van a vállaidon
arany sugarak a homlokodon
ezüst holdsarló a szemhéjadon
csillagok pora a szárnyaidon

tett kényszerétől megszabadulva
magamtól is magamra hagyva
buborék-biztonság öléből kiesve
belesüppedve a sötét, puha estbe
mégis fényes álomba halva
honnan nincs ébredés már ebbe a testbe

csendet
könnyű esőt
halk rögkopogást
gyereket, ki én vagyok
hagyjatok

rögös, fekete föld vagyok
bomló tetemek rejteke
bepiszkolom, aki megérint
de belőlem sarjad a világ élete
kivirágzik belőlem a szépség
templomi halkan, elpirulva bámulod
hogyan fest rám gyöngypalástot,
koronát és szárnyakat
a szív hangjától fényben zsongó pillanat

jó, hogy alszol,
az ágyamban alszol,
és nem bánt semmi,
és nem haragszol.

sérthetetlen,
szép vagy és bátor,
megvéd az ágyam
a nagyvilágtól.

vagy hogy fújjon a szél –
remélem, tudod
hogy én küldöm:
simogassa a hajadat

csontból s jégcsapból ácsolt ketrecekben
ül a magány, s millió gyermeke;
köztük kongva bolyongó emberekben
a szeretet bujdosó remete

mikulás este, csokoládét rágva
kuporgok pöttöm ágyamon:
csillagszórófény szurokszememben
hópihe-lepkék vállamon
fényes pillámon ezüstgöröngyök
gyémánt szívemen csillagok
szálló hajamban mesevilág bokra:
tündérek, pillék, fénymanók;
szájam szögletében szelíd szivárványok:
sírvamosolygók, álmodók

álmukból felverte őket az őszi nap
fázósan nyúlnak a reggeli árnyak
az ágyadból felszálló újszülött álmok
a lehelletemtôl kapják a szárnyat

mézzel csurran az öreg őszi nap
komótosan festi a füvet, a fákat
s mielőtt kiadva színeit lefolyik az égről
még utoljára átkarolja a vállad

ráncos kezével simítja homlokod
számolatlan önti a sugarat
hogy ha a tél a borzongást a csontokba oltja
még süssön a szemedből az őszi nap

két marékkal szórja az est a harmatot
s az erdő szagát a térdemre ülteti.
honnan tudja vajon, hogy én vagyok,
aki az esőt sírja, a szelet melengeti?

szellő vagyok most,
hogy simogassalak,
s hogy melegítselek,
én vagyok a Nap.
én vagyok a fű,
amire most,
hogy újra zöld,
rácsodálkozol.
én vagyok az éjszaka,
hogy betakarjalak,
és lássam mosolyod,
mert
csillag nő a hasamon.

könnyű kézzel rajzolok
betűt
neked

egy kócos kis illat, párnacsücskön hagyva
rátalált egy kedves, álomízű hangra.
szerelmesen bújtak hajunk szénájába,
hogy ott meghaljanak, mintha nem is fájna

szabásmintáid nem illenek rám:
török, mint a sziklán a hullám

mi történik, vajon ki tudja,
mikor a kék vörösre fordul,
rozsdás zárban kulcs csikordul,
élet, halál súlya füst,
a szürke reggel színezüst,
a szív egy hanggal jóllakik,
ételből, álomból elég az alig,
a dobogás erősebb, szaporább,
az akarat fényes lézernyaláb,
mit a csapongó érzés kivetít
a láthatáron túlra,
külső, belső galaxisokba,
s a szálon visszaérkezik
az univerzum titka;
a részegség állandó állapot,
s nem fokozható semmilyen szerrel
(talán ekkor találkozunk
a mindenható szerelemmel)

én ülök a szembogárban,
bennem van a titkos minta.
én vagyok az erdő mélyén
beszippantó éj sötétje:
levél szagú, fojtó tinta.

én rázom éjjel a fákat.
én vagyok a bagoly szárnyon
puhán sikló bársony árnyék,
botladozó talpak alatt
reccsenő gally – ki van még itt? –
érzékcsaló gonosz játék.

én vagyok a káosz-tenger,
víz nyomása a fenéken.
levegő és fények nélkül
én kavargok lenn a mélyben:
bennem úszom álom-ébren.

fenn és lenn
mikor
emberré kavarodik
egy kis szél fúj
a pillangók között

a tiszta, nyári szagokat
és téged

ha kicsit megállok,
hogy tiszta maradjak,
ütlegek nyoma piszkol:
útjában vagyok annak,
ki csörtet vagy halad vagy iszkol.

de tettessé tesz a tett,
a mozdulat gondolata,
a gondolat mozdulata –
minden erőszak enyém
és én vagyok áldozata.

az is lehet, hogy nincs bennem minden
nincsenek világok a sejtjeimben
kis gyűrődés vagyok csak a háromdében
az a kis melegség lüktet csak bennem

nincs örök hűség, a biztonság álom:
illúziócska egy pókfonálon.
szívedbe lát és kihasznál a csaló
előrelátás, a kalkuláció.
csak egy bizonyos: a kiszámítathatatlan –
még a kozmosz is káoszokból van

bűnről bűnre tévedek
eső koppan
ébredek

a föld vére a hajszálgyökerekben
a föld szívdobbanása minden pici testben
a föld lélegzete a fák hajában
ég-magzatok a föld anyában

túl a bőröd melegén,
a gondolatok seregén,
túl a szomjas, kesze-kusza,
szorongató szándékon,
túl a való világon,
túl a poros hiányon,
túl az utált, én-tudatból
kitagadott árnyékon,
túl az összes, ezeréves
csapdafoggal rádcsattanó
emléken –
valahol a pupillán túl
feltáruló csillagos ég
mélyében

nem esik.
csak csontos, gonosz kezek
dobálnak szúrós, vak cseppeket,
s míg a beteg szándékú épületek
lassan
beszívják
a dohos ruhájú embereket,
húsomban harcol
a külső s a belső hideg

hajnal a csönd
futkos az írás
lámpavilágon
pille vagyok

alkony-takarója alól
ujját még kidugva
ráncocskákat rajzol
a nap
a homlokunkra.
búcsúzó sóhaja
kicsit félrefújja
szívünkről
a nehezet,
s megrezzenti szemünk sarkán
az esti harmatcseppeket.

befogadlak, mint a tenger
körülveszlek, mint a szél
föld az éggel
szenvedéllyel
úgy szeretlek, mint egy ember

amikor erdők suttognak be az ablakon,
hogy megmondják: késett megint az este,
fáradtan szájamba veszem a Napot
és a takaró alatt
sírva olvasom a verseket

sharing

A múlt hónapban ellopták a laptopomat és egészen tegnapig nem tudtam, hogy mi lesz meg a rengeteg elveszett tartalomból. Tegnap előkerült egy két évvel ezelőtti mentés, ami azt jelenti, hogy a verseim nagy része megvan, viszont utána csak azok a dolgok, amiket megosztottam másokkal.

Most megosztom a verseimet is, legalább meglesznek itt is.