beszélgetünk szépen
villanyfény alatt

kultúremberek
kicsit remegek csak
mint ha műtenek

hasfalam átvágva
ömlik a belem

de nem mutatom
két karom keresztben
a mellkasomon

talán nyitni kéne
legyen párbeszéd
csakhogy rettegek

kis golyókra hullok
ha felelengedek


legurulok majd a
padlóréseken
azon véresen

s Tóbiást nem szedik
össze sohasem

reggel a tündérek

reggel a tündérek haja kócos
félig az örökben, félig a mában
éji magányban kihűlt szivem éled
lágy mosolyuk sugarában

Ha megérnek bennem a gondolatok,
hogy ki vagyok én és mit akarok,
az új ösvényre ha ráfordulok,
megújulok és megtisztulok,
megváltozok és meggyógyulok.

átlagos példánya vagyok egy fajnak

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely arra költi kincseit s bölcsei éveit,
hogy szerkezetet gyártson,
mi tízezreket öl, de százezreket nyomorít
és nyomort örökít

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely utódát alázza, kínozza, megveti,
kis testét rúgja, tapossa, öklözi,
forrázza, szúrja, égeti,
és megváltás, ha megöli

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely újszülött koponyát abroncsba szorít,
mert koldusként a nyomorult így nagyobbat szakít

átlagos példánya vagyok egy fajnak,
mely örömét a mások kínján át élvezi,
furfangos gépekkel bolygóját megtöri,
kegyetlen elméje magasba emeli,
s végül csak fajtársát s önmagát félheti


átlagos példánya vagyok egy fajnak,
átlagpéldány, jó és rossz, mint bárki más
s a hegylejtői küszöbön most összeér
a külső s belső reménytelen zokogás

ablakon át bezuhannak
nehéz illatok
ez a mélység feneketlen
mégis itt vagyok

fájdalom markában nem őrülök meg
éles kövére nem rogyok
nem vergődök, hogy eresszen végre
sebet magamra nem rovok

tompa vagyok, a semmibe hullva
nem zuhanok, csak puffanok
nem érzek semmit, béna vagyok mint
télen a fagyott rovarok

vaksötét egembe belefulladtak
meghaltak mind a csillagok
mivolt-milesz is annyira mindegy
de tán egy éjjel még álmodok

mandala porszem szélben sodorva
elszáll és örökre megmarad
friss hegyi kristály pataksodorban
szívemen átszűrt pillanat