izzik az erdő a dombon
a lángok a fákba harapnak
vörösen lüktet a lombjuk
de mégjobban élők maradnak

harmatos réten futok át mezítláb
fűben alvó tövis útam állja
életem sűrű patakokban ömlik
friss sebeimből

fájdalommal tele lépteimmel
feltörő bércek magasára hágok
lüktetését keserű sebemnek
már alig érzem

egy részem győzelmet, hírnevet áhít,
van, hogy kéj, hatalom, élvezet csábít,
gondolat, észlelet gyakran ámít,
de most tudom, hogy mi az, mi számít.

egy kicsit megint kevesebb lettem
a gyeplőt egy kicsit elengedtem
a lécet egy kicsit lejjebb tettem
saját sorsom nehezítettem
vermet ástam, beleestem
kicsit a sárban hemperegtem
ki lehetnék, elfeledtem
színleltem, csaltam, törvényt szegtem
a féltett kincset titkon elvettem
hozzá a bűnben örömöm leltem
ártatlanságot tettettem
(most is tagadnám minden tettem)
lubickoltam a nem lehetben
az első esőcsepp előtti csendben

mi vagyok?

hegyet lépő óriás zsebében
mézes morzsába ragadt bogárka

életadó ősi ritmus,
beavatás lenni
levelek közt bújó,
éhezőre váró
édes gyümölcs lenni
újszülött fölött az égen
csillagként ragyogni

különös sorsokat élek
szívemben furcsa vágyak
különös képeket látok
napgyökerű fákat

hogy lenne már egy Isten látható?
hogy lenne már egy Isten láthatatlan?

képzelt világodban
kicsi, képzelt lényed
képzelt börtönében
képzelt kínban szenved.
s hogy van világ más, mint e képzelt,
azt csak képzeled,
és teremteni túl kevés e
képzelt képzelet.

utolsó lélegzet, táncol egy porszem.
látom az arcom kimeredt mását.
érzem, ahogy már nem marad semmi,
érzem a pillanat holt puffanását,
rózsaszín és hamuszín között
az áttetsző, lüktető, vékony hártyát -
s érzem, milyen kicsin is múlik,
hogy melyikünk húzza a vesztes kártyát

csillogó befőttek és sűrű lekvárok között
a kamrában világít egy kis manófenék:
komiszságát egy tündér elunva
nadrágját hajnalban ellopta,
hamis ígéretekkel a sötétbe csalta,
s a rászedett manó
most ott csücsül, lógatva horgas orrát
tizenszáz hosszú manóesztendőn át

éjjeli virágok
édes illatok
hűs párává válok
mindent itt hagyok

most szállok, mint egy dallam,
vagy egy apró hang a dalban,
aki nem tudja,
merre sodorja
a hullámban terjedő
nyomás a molekulák között,
egy érzésbe öltözött
láthatalan rezgés,
amit továbbadok,
és elolvadok

szeret engem az éj
és nekem segít minden árnya.
mégis félek,
ha puha, kövér férget
rebbent felém egy lepke szárnya.

az erdőhöz közel
hol a titkot a lombok
visszasusogják
varázzsal csábít
megcsal-megtisztít
sosemvolt-ország

az angyal bennem akárhogy hiszi,
az ördög a tükröm: tat twam asi

gúzsba köt és fogva tart
a szabadság akarása minden áron

lelkemben izzik
és gondolattá párlik
a mindent felégető fájdalom

nő a szép karácsony,
csoda ül az ágon.
fényes, puha tájon
születik az álom

nyakadba veszed a hideget,
kifordítod a várost,
keresgéled az ünnepet,
a diósat, a mákost

tenyeredbe veszel,
könnyé olvad harcunk
nekünk adtak minket
a titok felé tartunk

ölni
élni
helyet cserélni

a szellem kertjében
az anyagtól eloldva
a látható világ
egy kopott metafora

csak feszít, feszít, szétfeszít
a világ akar megnőni bennem
óriás istenek magzata
repeszti szét a lelkem

nem akarok sötét cellákba
bezárni fényes angyalokat
tudom, hogy elszállnak, mégis
szélesre tárom az ablakokat

kacagnak a pelyhek az ablakon túl,
hogy behoztuk a házba a Napot
és elolvadt
a kezünk melegétől

elemek körforgása

a lét örömétől
lángra kap a lelkem,
szálló gőzzé forral,
égig röpít engem:
a fenti vizekkel
eggyékeveredve
örömkönnyé válok,
s lehullok a földre.

Az ambíció a középszerűség múzsája.

az ökölbe szorított ujjak
a harc után végre nyílnak
s a kérőn kitartott tenyérbe
a könnycseppek parttalan hullnak

hasadtam bár, mint a hajnal,
de éjszaka öléből lettem:
a hold és a csillagok álmát
illatként hajamba vettem.
ha az ég súlya megnő és árad a víz a sötétben,
az otthonvagy-érzés feldobban s kitágul bennem.