ha mindennek
a rossz oldalát
látod,
lehet, hogy
a rossz oldalon
állsz

nem feszülök
fel a
feladatra,
szürke fejjel nem pörgök,
hogy a dolgoknak
így
meg úgy
kell lenni -
zöld levélke vagyok
széles vízre esve,
hullámokon fekszem:
boldogságom ennyi.

Atlantiszaim fölött ha
egy hullám megtörik,
ha az arcom csupa víz
bár eső nem esik,
ha a múltak roppant súlya
a vállam eltöri,
jelenem elillan,
jövőm csak emberi,
akkor kell az erő
újat kezdeni.

ha a test hajladozik,
a testhajlat illatozik

you know
it seems
i've always been
in love with him
i mean always
not just
in this life

minden egyes szívdobbannás egyszeri
legszebbek a Föld tűnékeny kincsei
egy mosolyban
fénysugárban
szerelembe zuhanásban
ott vannak a múlandóság édesítő cseppjei

valamikor még verseket írtam
egy sóhajtással nevettem, sírtam
levél ha moccant, szívemhez koccant
mély tenger súlyát a vállamon bírtam

éjféli erdőkben fehéren nyíltam
megszülettem a kiásott sírban
bogár ha koppant, a szívem roppant
valamikor még verseket írtam

Felpuhul, ernyed, kinyílik, tágul,
a védelem enged, a kapu kitárul.
Ha kész vagy az útra, hát indulj el rajta,
én szeretve engedlek az új világba.

hegytetőn a hó ha ébred
tiszta, mint egy angyal szárnya
alighogy életre enged
a föld sötét mélye várja

magot duzzaszt láthatatlan
szövet feszül, csíra pattan
virág nő a varázsüstből
kibújik a meleg földből

mire új magokat érlel
- akik megint vízre vágynak -
a hegyre az őszi széllel
újra páracseppek szállnak


a kör akár ördögi kör is lehet
a spirál magasba és mélybe vezet

ó, Enyészet,
hozzád írom e hevenyészett
sorokat,
míg felhörpintem boromat
(igazából sörömet, de az nem jön ki,
meg hát úccse láccik)
hogy kegyes légy velem,
ha elhúzom belem,
mikor a Sors, az Egyetlen
kioffol kegyetlen

a vágyak
és a vágyott tárgyak
mind fényes gondolatszálak
mik pókhálóként lesben állnak
hogy ne szálljanak a szellemszárnyak

csalóka napfény hiteget
a szívek tartják a hideget
a világban látom
és utálom
saját szánalmas gyávaságom

valami energia
koncentrált hatalom
az erő visszatér
és varázsol,
ha akarom

a zöld köszön a fák alatt
a világgal mindig szerelemben
állandó nászban
édes halálban
kettős hélix
örök főnix

a jógi halála

a tető széttörik
a lélek felrepül
a földön kezdett szabadság
semmivé teljesül

mennyit küzdök ellened!
mégis látnom engeded
tavasszal az első fényes rügyeket.
túlkiabálom hangodat,
ha fáradok, mégis érzem
támasztó karodat.
bár lennék bölcs, mint a kő
engedelmes, mint az elemek
de mégis én kaptam a többet,
mert akarva is egy lehetek veled

Inanna dala

szólít az erdő, nyílnak az ágak
a mély sötétbe hívnak az árnyak
szőnyegként vár a
lomha kék pára
nem sejtem, merre az út, de a lábam látja

lápisz nyakékem bokorág foglya
őrt álló gallya palástom fogja
mind el kell hagynom
tovább kell adnom
a sötét nővér elé meztelen kell jutnom

duzzad az este, sötétje tágul
a könnyű bársony mögöttem zárul
mindegy, ki voltam
mindenki voltam
ismerős mindegyik íz a varázsitalban

már nem is érzem, hogy átjutottam
a testem bábu, kőmozdulatlan
aprócska dallam
jár a nyomomban
csak mint az érfalakon a vér ha surran


A dallam, ami a verset vezette, Lhasa de Sela: Con toda palabra c. dala. A videót ma láttam először, a verset évekkel ezelőtt írtam. Azt hiszem, hasonló helyeken jártunk.

lucifer

hullócsillag a kerek égen
fénylő fehér a feketében

a szellem most bebújt a testbe,
s ott lábát behúzva félholtan alszik,
mint avar alatt a dermedt bogár.
a test bután, vaksin hunyorgat:
nem érti, nedvei hová sodorják,
biztos léptekkel merre is jár.

Fényes nappalaim körül,
mint szikrázó lombok alatti sötétben
settenkedik az árnyék,
hűvös mutatóujjával megkocogtatja homlokomat,
s halálgondolatokat küld
vagy fásultsággal vattázza köröttem a teret.

nem tudom követni minden fonalad
egy csomó gombolyag
és mindig elszalad
simán, fordítottan potyognak a szemek
a lapot bevették, majd értesítenek

nem könnyű, de súlya sincs
a tehetség meg az élet
meg a többi fontos részed
nem ajándék,
nem feladat,
nem bilincs.
vér az érben,
pont a térben,
mély lélegzet a tüdőben,
kezdetvégzet az időben.

mielőtt a világ kezdett volna lenni,
egy létező volt: a minden és a semmi.
az egység magjából kitört, mint a csíra
az árnyat szülő fény, s kettéhasította:
az egy lényeget már láthatatlan hordta
a jóra és rosszra szétszakított forma.

esőtől, fagytól porlik a szikla,
nem marad erős, nem marad tiszta

körém gyűlnek, mint tépett verebek,
elfáradt őszi levelek,
a jelmezek, miket lelkem levetett

ahogy a diót töröm,
úgy írok verseket.
nagy roppanással törik
a csont, héj,
s már látom, fényes-e
– hulljon a férgese –
de finoman bontom tovább,
a bele egész maradjon,
ne vegyen, adjon,
végül ráfújok, ahogy
Isten a lelket lehellte,
s ha ott van - ott vagyok benne,
még sokáig cirógat
kesernyés íze

kövek a kútban
beledobáltam
én akartam
mit tagadjam

levetni szánalmas aljasságom
mint szennyes ruhát
és megfürödni
kilépni a belsô sötétségből
mint betegségből
és üdvözülni

kiszámoló

nyugtalanság lüktetése
türelmetlen várakozás
várakozás
várakozás
tekintetek keresése
önmagamon szánakozás

az ismerős varázslat
fekete örvénnyel
újra kavarog,
nem kímél,
mutatja ki vagyok:
szívem az eszemtől messze csavarog

kis kezeket fogsz, járni tanítasz
körbeölelsz puhasággal
kis takarót igazítasz
az arcod kis arcok napja
mind a te fényedet issza

közben egy sötét szobában
magára hagyottan szenved
gondoskodást könyörögve
zokog a gyermek benned

jót akartam tenni:
jó akartam lenni.
lelkem kitettem:
lelkem eladtam.
hamis bálvány a jóság,
cukorba mártott pondróság

csak a bűnösnek van megváltás

a jót a rossztól elválasztó karddal
vakon küzd a harcos
lelkéből kiköpött sötét fele ellen,
amíg meg nem látja:
erő és bátorság célja, hogy a térben
a belső bölcsesség tetteket teremjen

ég tágasságát körberajzolva,
fák tisztaságát a földbe mosva,
szél szabadságát a ruhámra írva,
TÉGED esik az ünnepi eső