inkább fenyőtoboz lennék, vagy ilyesmi,
aminek le kellett volna esni, de fent maradt,
és lengek a szélben és fogom az ágat,
míg a többi már vígan szuszog a hó alatt,
de mindvégig tudnám, hogy jól csinálom:
nem kapaszkodtam hiába –
ha jönnek a hidegek és kezdenek rázni,
belepottyannék a puhába

hazug vagyok,
aljas és csaló,
gyengéken hatalmaskodó;
erőmmel visszaélek,
fénytől, melegtől félek,
sötétségem is véges:
gonoszságom közönséges.

mikor egész nap esik,
a színek nedvesek és puhák,
az utcán mozgó ruhák;
ágyban iszik teát,
nem kel fel a világ.

F. A.

komoly képpel, tudósfövegben
ha mérik, ki a bölcsebb,
a végtelenből a végtelenbe
ki jutott el messzebb,
a bíráknak fügét mutatok,
nekem a kicsik a nagyok
– én bölcs? – csak nevetek –
én a bolond vagyok.

szívem a vezérem,
hasznomat nem nézem,
kenyerem bármikor
álomra cserélem,
ha nem kapok is, adok,
magamnak nem hagyok,
szabadon szeretek:
én a bolond vagyok

mintha most éreznék
pedig csak emlékek
néha egy-egy percre
azt hiszem, hogy élek

terhes magamban-lét
nem várt magzata
szép, asszonyi lényem hímzőkosarában
élet fonala

befúrjuk arconkat a puha éjszakába
selyemszálon csúszunk álomba, halálba

anyagot álmodik bennem a tudat.
ha megbotlom benne,
felveszem kezembe,
s festek rá apró, színes virágokat

szellemünk két vad csikó a réten,
vagy inkább két gyerek egy nyári délelôtt,
kik nem hallják az ebéd harangját,
mert kutatják a hangyák titkait.

a lelkem ha érzi a lelked,
egy arc és egy patak fürdetik egymást.
külön az arc se, a víz se szép,
de gyönyörű az arc a víztükörben.

a testünk két külön világ,
más csillagokkal, az erő más pályáival
– s az atomi rendet még vágyban sem hágjuk át –
de ha megérint a másik univerzum,
a semmiből tejút születik
a tenyere nyomán

apró, kékes fények
az ujjaim nyomán –
a halál fémes íze
bátorságot ad

fekete vénasszony botja kopog
a rokka forog
a rokka forog

mikor a nap lehull
és elengedi aratni az árnyakat,
lemossák a testről,
amit kiadott, s mi ráragadt.
lefektetik, betakarják,
elfelejtik, nem akarják.
rend lesz újra:
fenn a fenn és lenn a lenn –
szürke béke,
mozdulatlan, fénytelen.

metamatematika

életünk legkisebb, közös és többszörös –
így szabta ránk a Legnagyobb Közös Osztó

sötét felhő oson,
alatta kertek,
zsebében hideg szél
és szobábantartó-cseppek.
komisz terve majdnem észrevétlen,
de a kutyahad riadót ugat:
fogják meg, tolvaj! a hátán
épp most viszi a nyarat!

találós kérdés

világot jött megváltani
az életet széthinteni
míg a magasból a mélybe ér
apróságát felismeri
szárnyalásából megpihen
lázat simít a hűvöse
megöregszik és elfolyik
formája sincs és nyoma se
az újak, a frissek mögötte
elmossák eltűnt vonalát
elolvad és beteljesül
újra éled a körön át

mint csimasz, fordul ki a mélyből,
gennyszínű, ráncos a bőre,
kínlódva, vaksin keresgél,
szánnám, ha nem félnék tôle.

ott jár a kapu előtt már –
hiába, nem jut át rajta.
vergődik kettészakítva,
nem tudja, hol van a párja.

felém fordul most a démon,
rémülten, bénultan fekszem,
bogár a fénybe, belém száll,
árnyékát kutatja bennem.

a kövek, mikor a tóba hullnak
dehogy akarják bántani –
mégis csobbannak, hullámot vernek:
energiát adnak neki

J. M.

szeme bogarában
fekete tűz táncol,
gondolata paripa –
a patája lángol

lelke madár szárnyakon
felhők fölé lebben:
se sólyom, se szirti sas
nem repülhet szebben

szíve fényes napocska
puha sugarakkal,
szeretete melegét
osztja két marékkal

testvérkéi megjelölték,
ha eljönnek, megismerjék:
tenyerébe csillagot
rajzoltak az angyalok

népdal

szédítő az örvény, amit látunk,
ember-lélek szélére ha állunk,
lábujjunkkal kapaszkodva pislogunk a mélybe:
jaj, ha oda beleesnénk, az mindent megérne!

az erő sodor
én hagyom:
fénnyé olvadok
s az ismeretlen univerzum kitárul
és befogad

a vágynak nem kell beteljesülni
szivárvány végét nem kell elérni
a nap tüzének nem kell elégni
ég gyermekét a földnek kell szülni

fehér ruhában, mezítláb
lépsz a pokol kapujába,
szeretnél tiszta maradni,
bűn nélkül tudni – hiába.
kezedben Iakhosz kelyhe,
tükrében meglátod arcod:
te voltál az ellenséged,
magaddal vívtad a harcod.
megérted végre a vágyat,
fájdalmat, véletlent, sorsot,
meghalsz, hogy újra születhess,
s felhajtod végül a kortyot.

szivárványos füstté válni
világok határán járni
ész hatalmát elfeledni
rácsain csak átlebbenni
befogadni, elengedni
leplezetlenül szeretni

szabályt, törvényt és mintát keresve
olvasztunk két pontot egy egyenesbe

szabadító világosság árad
a napmeleg már nem kegyetlen próbatétel
a levegő már hűvös, tiszta kristály,
ragyogása fényes bizalommal tölt el:
a szemmel láthatatlan érintése
talán megbékéltet majd a földi léttel

megáll előttem némán
habokból született testtel
pillantásával lázasra csókol
átölel a nyári reggel

felhők súlya van a vállaidon
arany sugarak a homlokodon
ezüst holdsarló a szemhéjadon
csillagok pora a szárnyaidon

tett kényszerétől megszabadulva
magamtól is magamra hagyva
buborék-biztonság öléből kiesve
belesüppedve a sötét, puha estbe
mégis fényes álomba halva
honnan nincs ébredés már ebbe a testbe

csendet
könnyű esőt
halk rögkopogást
gyereket, ki én vagyok
hagyjatok

rögös, fekete föld vagyok
bomló tetemek rejteke
bepiszkolom, aki megérint
de belőlem sarjad a világ élete
kivirágzik belőlem a szépség
templomi halkan, elpirulva bámulod
hogyan fest rám gyöngypalástot,
koronát és szárnyakat
a szív hangjától fényben zsongó pillanat

jó, hogy alszol,
az ágyamban alszol,
és nem bánt semmi,
és nem haragszol.

sérthetetlen,
szép vagy és bátor,
megvéd az ágyam
a nagyvilágtól.

vagy hogy fújjon a szél –
remélem, tudod
hogy én küldöm:
simogassa a hajadat

csontból s jégcsapból ácsolt ketrecekben
ül a magány, s millió gyermeke;
köztük kongva bolyongó emberekben
a szeretet bujdosó remete

mikulás este, csokoládét rágva
kuporgok pöttöm ágyamon:
csillagszórófény szurokszememben
hópihe-lepkék vállamon
fényes pillámon ezüstgöröngyök
gyémánt szívemen csillagok
szálló hajamban mesevilág bokra:
tündérek, pillék, fénymanók;
szájam szögletében szelíd szivárványok:
sírvamosolygók, álmodók

álmukból felverte őket az őszi nap
fázósan nyúlnak a reggeli árnyak
az ágyadból felszálló újszülött álmok
a lehelletemtôl kapják a szárnyat

mézzel csurran az öreg őszi nap
komótosan festi a füvet, a fákat
s mielőtt kiadva színeit lefolyik az égről
még utoljára átkarolja a vállad

ráncos kezével simítja homlokod
számolatlan önti a sugarat
hogy ha a tél a borzongást a csontokba oltja
még süssön a szemedből az őszi nap

két marékkal szórja az est a harmatot
s az erdő szagát a térdemre ülteti.
honnan tudja vajon, hogy én vagyok,
aki az esőt sírja, a szelet melengeti?

szellő vagyok most,
hogy simogassalak,
s hogy melegítselek,
én vagyok a Nap.
én vagyok a fű,
amire most,
hogy újra zöld,
rácsodálkozol.
én vagyok az éjszaka,
hogy betakarjalak,
és lássam mosolyod,
mert
csillag nő a hasamon.

könnyű kézzel rajzolok
betűt
neked

egy kócos kis illat, párnacsücskön hagyva
rátalált egy kedves, álomízű hangra.
szerelmesen bújtak hajunk szénájába,
hogy ott meghaljanak, mintha nem is fájna

szabásmintáid nem illenek rám:
török, mint a sziklán a hullám

mi történik, vajon ki tudja,
mikor a kék vörösre fordul,
rozsdás zárban kulcs csikordul,
élet, halál súlya füst,
a szürke reggel színezüst,
a szív egy hanggal jóllakik,
ételből, álomból elég az alig,
a dobogás erősebb, szaporább,
az akarat fényes lézernyaláb,
mit a csapongó érzés kivetít
a láthatáron túlra,
külső, belső galaxisokba,
s a szálon visszaérkezik
az univerzum titka;
a részegség állandó állapot,
s nem fokozható semmilyen szerrel
(talán ekkor találkozunk
a mindenható szerelemmel)

én ülök a szembogárban,
bennem van a titkos minta.
én vagyok az erdő mélyén
beszippantó éj sötétje:
levél szagú, fojtó tinta.

én rázom éjjel a fákat.
én vagyok a bagoly szárnyon
puhán sikló bársony árnyék,
botladozó talpak alatt
reccsenő gally – ki van még itt? –
érzékcsaló gonosz játék.

én vagyok a káosz-tenger,
víz nyomása a fenéken.
levegő és fények nélkül
én kavargok lenn a mélyben:
bennem úszom álom-ébren.

fenn és lenn
mikor
emberré kavarodik
egy kis szél fúj
a pillangók között

a tiszta, nyári szagokat
és téged

ha kicsit megállok,
hogy tiszta maradjak,
ütlegek nyoma piszkol:
útjában vagyok annak,
ki csörtet vagy halad vagy iszkol.

de tettessé tesz a tett,
a mozdulat gondolata,
a gondolat mozdulata –
minden erőszak enyém
és én vagyok áldozata.

az is lehet, hogy nincs bennem minden
nincsenek világok a sejtjeimben
kis gyűrődés vagyok csak a háromdében
az a kis melegség lüktet csak bennem

nincs örök hűség, a biztonság álom:
illúziócska egy pókfonálon.
szívedbe lát és kihasznál a csaló
előrelátás, a kalkuláció.
csak egy bizonyos: a kiszámítathatatlan –
még a kozmosz is káoszokból van

bűnről bűnre tévedek
eső koppan
ébredek

a föld vére a hajszálgyökerekben
a föld szívdobbanása minden pici testben
a föld lélegzete a fák hajában
ég-magzatok a föld anyában

túl a bőröd melegén,
a gondolatok seregén,
túl a szomjas, kesze-kusza,
szorongató szándékon,
túl a való világon,
túl a poros hiányon,
túl az utált, én-tudatból
kitagadott árnyékon,
túl az összes, ezeréves
csapdafoggal rádcsattanó
emléken –
valahol a pupillán túl
feltáruló csillagos ég
mélyében

nem esik.
csak csontos, gonosz kezek
dobálnak szúrós, vak cseppeket,
s míg a beteg szándékú épületek
lassan
beszívják
a dohos ruhájú embereket,
húsomban harcol
a külső s a belső hideg

hajnal a csönd
futkos az írás
lámpavilágon
pille vagyok

alkony-takarója alól
ujját még kidugva
ráncocskákat rajzol
a nap
a homlokunkra.
búcsúzó sóhaja
kicsit félrefújja
szívünkről
a nehezet,
s megrezzenti szemünk sarkán
az esti harmatcseppeket.

befogadlak, mint a tenger
körülveszlek, mint a szél
föld az éggel
szenvedéllyel
úgy szeretlek, mint egy ember

amikor erdők suttognak be az ablakon,
hogy megmondják: késett megint az este,
fáradtan szájamba veszem a Napot
és a takaró alatt
sírva olvasom a verseket

sharing

A múlt hónapban ellopták a laptopomat és egészen tegnapig nem tudtam, hogy mi lesz meg a rengeteg elveszett tartalomból. Tegnap előkerült egy két évvel ezelőtti mentés, ami azt jelenti, hogy a verseim nagy része megvan, viszont utána csak azok a dolgok, amiket megosztottam másokkal.

Most megosztom a verseimet is, legalább meglesznek itt is.