fájdalom markában nem őrülök meg
éles kövére nem rogyok
nem vergődök, hogy eresszen végre
sebet magamra nem rovok
tompa vagyok, a semmibe hullva
nem zuhanok, csak puffanok
nem érzek semmit, béna vagyok mint
télen a fagyott rovarok
vaksötét egembe belefulladtak
meghaltak mind a csillagok
mivolt-milesz is annyira mindegy
de tán egy éjjel még álmodok
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
Nah végre most visszaolvastam jó sokat. Hűűűűű.. nagyon szeretem ezeket a verseket - a borzongással együtt. Ezekből érzem mindig, hogy miért is vagyunk barátok már ... fogalmam nincs, mióta:)
ez szomorú,főleg,hogy azóta csend van.
Remélem jól vagytok.
Lac
a szirkablogon napfényesebb pillanatok öröködnek: szirkababa.blogspot.com
a verseknek ott kell gyógyítaniuk, ahol a legjobban fáj, a leggyengébb pontokat kell megmutatniuk - leplezetlenül ;)
köszönöm az aggódást (vagymit) és előre szólok, hogy egy nagyon durva várja, hogy befejezzem...
Megjegyzés küldése