2010. február 2., kedd

fájdalom markában nem őrülök meg
éles kövére nem rogyok
nem vergődök, hogy eresszen végre
sebet magamra nem rovok

tompa vagyok, a semmibe hullva
nem zuhanok, csak puffanok
nem érzek semmit, béna vagyok mint
télen a fagyott rovarok

vaksötét egembe belefulladtak
meghaltak mind a csillagok
mivolt-milesz is annyira mindegy
de tán egy éjjel még álmodok

3 megjegyzés:

fora írta...

Nah végre most visszaolvastam jó sokat. Hűűűűű.. nagyon szeretem ezeket a verseket - a borzongással együtt. Ezekből érzem mindig, hogy miért is vagyunk barátok már ... fogalmam nincs, mióta:)

László írta...

ez szomorú,főleg,hogy azóta csend van.
Remélem jól vagytok.
Lac

andrea írta...

a szirkablogon napfényesebb pillanatok öröködnek: szirkababa.blogspot.com

a verseknek ott kell gyógyítaniuk, ahol a legjobban fáj, a leggyengébb pontokat kell megmutatniuk - leplezetlenül ;)

köszönöm az aggódást (vagymit) és előre szólok, hogy egy nagyon durva várja, hogy befejezzem...